Gondolt egyet a tavasz, búsan leült a mezőn,
És nagyon halkan megkérdezte –
Miért nincs még viruló virág fent a dombtetőn?
Kék ibolyák, hóvirág – Mikor nyílnak végre?
S vágyakozva, sóhajtozva nézett fel az égre.
Ám az csak szomorúan, búsan integetett - 
Nem kecsegtetett, s nem is hitegetett.
Gyorsan felszállt, és elröpült magasan az erdők felett,
Hogy megnézze, és sürgesse – merre jár a kikelet?
Útja jeges hóesésben, sötét hegyláncon vezetett át,
Mire végre megérkezve, nagy nehezen rátalált.
Kézen fogta, s jól megrázta, kócos, lombos üstökét,
S haragosan kérte – siessen már!
Hisz sok gyermek várja már az eljöttét.
Gyűjtse össze egy csokorba, s fújja el a hideget,
S akkor a lucskos tél, már csak messziről integet.
Így esett meg, hogy végre eljött lassan a kikelet,
És hogy oly vidáman nevet már a sok boldog kisgyerek.

2006-02-21.