Ez ma az édes remények és gyötrő kétségek napja,
egyszer valahogy - valamiképpen mindenki megkapja.

Mellettem a halott vágyak romokban hevernek, szanaszét,
Elhagytak, s én mosolyogva nézhetek végre szét.

Vihar tépte szerelem útjára, búsan, szomorúan lépek,
sötétség ül mindenütt, s tompák már a régi fények.

Szél hajszolta felhőkön, nevetve repülnek az álmok,
s én céltalanul, merengve – a szerelemre várok.

Ám azok gúnyosan kacagva ropnak őrült táncot,
és hulló könnyeimből kötnek fájó, hosszú, láncot.

De tekintetem még ragyogó szivárványszínekben ül,
és elhagyott szívem vigasztalom - ami néha még felderül.

Szerelmedről álmodozva, szívem dobban, megremeg,
hogy rég hosszú útra mentél – már csak szomorúan dereng.

De még apró reményfoszlányokat hoz néha az éjlidérc,
lelkemnek kedves arcod képét nyújtja, s mohón felidéz.

Bár már hallgat a szád – de szavad még fülembe cseng,
és szerelmes éneked – még sokáig messzire zeng.

Szívem érzi, hogy a szerelem még rátalál, és megszereti,
a szomorúság vesztét, akkor majd Ő - kacagva neveti.

2006. április 18.