Az egyedüllét súlyos, ha magánnyá válik,
Olyan, mint egy hirtelen jött elemi csapás,
Ám ha mellé szegődik még a csalódás is,
Elképesztő és döbbenetes lesz a hatás.

Az ember elveszti életbe vetett hitét,
És azt hiszi, hogy ellene esküdött minden,
Nem látja az alagút végén, azt a kis fényt,
Melyet már réges-rég elé küldött az Isten.

Miközben a hónapok, évek, gyorsan múlnak,
Érzi, hogy tennie kellene már valamit,
S bár szívében az emlékek még lángra gyúlnak,
De terhe húzza - amit valaha haza vitt.

S mikor már önmagát is nehezen viseli,
Lásd, az idő megoldást hoz, ami biz rég volt,
És arcán víg mosollyal, örömmel hirdeti,
Ott túl az alagút végén – már kék az égbolt.


2006. június 26.