Nekem szúrós tüskét szült az élet,
S bánathálót szőtt a fekete pók,
Lelkem emészti, lassan feléget,
Bár csitul a vágy, hol meghal a szó.

Reggel, amikor tükörbe nézek,
És már a messzeségben fény dereng,
Látom jómagam és benne téged,
Vágyódó szemed, ahogy rám mered.

Való ez, vagy csak néma látomás?
Szívemben bujkál, él még a remény,
De kínos szenvedés ez – nem vitás,
Mely gyorsan illan, semmivé elég.

Lám, a tükör torzít, mégis őriz,
S mutat hosszú, hosszú éveken át,
Emléked él, az egekbe fölvisz,
Simogat, ölel - egy életen át.

2006-08-28