Szerelmünk hánykolódik, mint rozzant hajó,
Pedig már oly rég a tengerében égünk,
Dereka a hullámok között meghajol,
S néha a habzó tajtékoktól is félünk.

Bár a tenger morajlása földet renget,
Mégis elmegyek – vonz az óceán, s más víz,
Hajóra kell szállnom holnap, kora reggel,
Csalogat, szédít a távolság, s útra hív.

Az idő sürget, hisz a maradás fagyaszt,
Merevíti testem, teljesen eltemet,
Az emlékek hada számra mosolyt fakaszt,
S vigasztalja a hosszú úton lelkemet.

Elhajózok, hová senki sem üzenhet,
Bárkám útra kész – feszül már a vitorla,
Tenger hangja szólít, mély sóhaja ellep,
Lelkesen várok, a rám leső titkokra.

A múltat itt hagyom, szívem érte nem fáj,
Nem számít, ha a vizeken vihar majd tép,
Vár az óceán, a messzi, távoli táj,
Lábam felfedni váró - új utakra lép.

Még szirének énekével hív a távol,
Kész vagyok az útra, a vágy így lesz teljes,
Ha van, ki ölel, vígan elélek bárhol,
És talán a hosszú út sem lesz gyötrelmes.

Végtelen vizeken tenger lesz a hazám,
Hajózok a feneketlen mélység fölött,
A vad viharokat legyőzöm így - talán,
Ha nem, akkor sem élek - kétségek között.


2006. november 13.