Az én városom már oly sokat szenvedett,
dúlta a tatár, török, osztrák és német,
mindig felállt - hiába gyűltek felette
fellegek - s újra ébredt benne az élet.

Körbe nézek a jó öreg Duna-parton
éjszaka sétálva a fényes Lánchídon,
úgy érzem, minden apró égő nekem ragyog,
s az életem máshol élni, már nem tudom.

Szemem előtt csillog ez a fénylő város,
Halászbástya, a Gellérthegy, a Korzó, a Vár,
nem bánt, hogy a közlekedés kissé álmos
és a Metró helyett csak a buszpótló jár.

A szülővárosom Budapest. Csodaszép,
gyönyörű épületek díszlenek benne.
Oly jó nézni, mikor a reggel útra kél,
s az utca nyüzsgő emberekkel lesz tele.

Bár Pesten picit most az élet fordított,
míg más országokban a belváros tiszta,
nálunk itt nyüzsög a sok-sok fekete folt,
innen is, onnan is, szemét köszön vissza.

Tombol a bűnözés, a lopás, koldulás,
ha nem figyelsz, ruhád gombja is eltűnik,
nagy a rumli, a zűrzavar s felfordulás,
hiszem, lesz idő - mikor mindez megszűnik.

Mégis - a legszebb város – talán csak nekem.
Látod? Nem könnyű róla elfogulatlan írni,
s bár néha úgy érzem, nem igazán szeret,
érte kiállok bárhol, feltétlen s mindig.

Most, hogy jönnek az ünnepek, csillog, ragyog,
ekkor arcáról tűnnek a fáradt ráncok,
az, hogy itt élhetek, boldoggá tesz nagyon
és a holnapok jöttét repesve várom.

Bár jártam sokfelé széles e világban,
elhagyni nem tudtam, szívem ideköt,
minden igyekezet, sok beszéd hiába,
szerelmem iránta nem múló és örök.

Innen indult útjára rövid életem,
tudom, hogy e helyen hull rám majd szemfedő,
itt szórják el hamvam szerteszét a szélben
s fogadja magához lelkem - a teremtő!


2006. november 21.